4. Fejezet

4. Fejezet

(Donghae szemszöge)

Kyuhyun szavain gondolkodva mentem a pékség felé. El kell ismernem, hogy igaza van neki. Ha kapcsolatot nem is szeretnék senkivel sem, ismerkednem még lehetne. Azzal úgysem veszítek semmit.
Örülök neki, hogy ilyen barátom van, aki ennyire megértő velem, elfogad olyannak, amilyen vagyok, sőt, még tanácsot is ad, ha szükségem van rá. Emlékszem, mennyire féltem tőle, hogy ki fog gúnyolni, s véget vet a barátságunknak, mert nem akar egy magamfajtával barátkozni. Egyre többször és többször ismételgettem magamban ezeket a gondolatokat, még oda nem értem, hogy el is hittem. Úgy álltam Kyuhyun elé, hogy biztosra vetem, soha többet nem fog hozzám szólni, maximum akkor, amikor majd meg akar alázni.

” Kyuhyun kényelmesen terpeszkedett az ágyamban, én pedig a fotelomban kuporogtam, s remegtem az idegességtől. Nem fogom tudni tovább titkolni. Muszáj lesz elmondanom neki, mert ez így nem mehet tovább. Igaz, hogy ezzel el fogom veszíteni a legjobb barátomat, s egyedül maradok, de tartozok neki ennyivel.

Lassan a távirányító felé nyúltam, majd rövid hezitálás után megnyomtam a megállítás gombot. A kép megdermedt a képernyőn, a szobára kísérteties csend borult. Kyu várt pár másodpercet, majd a szemem sarkából láttam, hogy felül, s felém néz. Nem mertem ránézni.
- Hyung, miért állítottad meg a filmet?
- Valamit… valamit el kell mondanom - suttogtam, s még jobban összehúztam magam a fotelemben.
- Minden rendben van? – hallottam a hangján, hogy aggódik.
- Igen, vagyis nem. Nézd, gondolom neked is feltűnt, hogy nem igazán volt még barátnőm Min kívül, s a bulikban sem szedek fel csajokat. Az a helyzet, hogy én... nos, szóval, meleg vagyok. A férfiak tetszenek, hozzájuk vonzódom – suttogtam.

Szerintem két-három perc is eltelt, mire Kyu megszólalt. Én nem mertem még megmukkanni sem, ő pedig – gondolom – azon gondolkodik, hogyan tudna a leggyorsabban megszabadulni tőlem. Úgy látszik, így végződik egy tizennégy év óta tartó barátság.

Szemeimben könnyek kezdtek gyülekezni, s azt kívántam, bárcsak menne már el, hagyna itt minden szó és lenéző, utálkozó pillantás nélkül, hogy meg tudjam gyászolni a barátságunkat. Nem tartottam magam egy érzelgős, puhány alaknak, de most sírnom kellett.

- Donghae – szólalt meg, hangja furcsa volt. – Akkor... Akkor ezek után mi lesz? Úgy értem, hogy most már több órán keresztül fogsz vásárolni a ruhaboltokban, s a műszaki osztály helyett a kozmetikain fogsz lógni? Szeretlek meg minden, de ugye nem kell veled mennem körömlakkot venni? – lett kétségbeesett a hangja.

Sokkolva pillantottam fel rá, s nem értettem, hogy mit beszél. Műszaki osztály és körömlakk? Ezek szerint nem undorodik tőlem, s nem hagy itt? De miért? Hogyan? Lehetséges ez egyáltalán? Én ezt nem értem. Tényleg elhihetem, hogy barátok maradunk? Nem. Biztos, hogy hallucinálnom ezt az egészet, s már régen itt hagyott. Igen, ez lehet a valóság, csak az elmém játszik velem. Fájdalmamban utat engedtem a könnyeimnek. Most már úgyis mindegy.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani! – kiáltotta kétségbeesetten, s hozzám rohant, majd magához szorított. – Elmegyek veled mindenhova, csak ne sírj! Nem tudtam, hogy ez ilyen érzékenyen érint. Bocsáss meg! – ölelt még szorosabban.
- Mit... Mit csinálsz? - nyöszörögtem.
- Hae – guggolt le elém, s szorosan fogta a kezeimet. – Minden rendben? Sápadt vagy, sírsz, remegsz, mint egy őrült. Mi a baj? Beteg vagy, vagy...?
- Nem utálsz? – vágtam szavába, mire arcán végigfutott az értetlenség.
- Miért utálnálak? Nem csináltál semmit.
- Meleg vagyok. – leheltem.
- Na és? - legyintett. – Ameddig nem az én hátsómra pályázol, engem nem érdekel. Ugyanaz a srác vagy, mint régen, annyi különbséggel, hogy egy pasi nyögdécsel alattad az ágyban, s nem egy csaj. Engem nem zavar, neked meg jó, szóval semmi gond nincs – tárta szét a kezeit.
- Akkor még barátok vagyunk? – kérdeztem reménykedve.
- Hae, számomra ugyanaz vagy, aki régen. A srác, akivel együtt nőttem fel, akivel együtt hülyéskedtem. A legjobb barátom vagy, s ezt a barátságot nem fogom eldobni azért, mert te a másik, izé, a te, vagyis a mi nemünkhöz vonzódsz. Támogatlak téged mindenben, amiben csak kell. Azt hiszem, ez egy barát dolga – mosolygott rám, s letörölte a könnyeimet.
- Köszönöm! - vetettem magam a nyakába.
- Nincs mit megköszönnöd. Te fordított helyzetben mit tettél volna? Ellöktél vagy velem maradtál volna?
- Persze, hogy veled! – vágtam rá. – Ez nem változtatna semmin.
- Látod, te is így gondolod – ültetett le maga elé. – Egyébként, mióta tudod, vagy érzed ezt? – pirult el.
- Alig pár hónapja. Amikor ott volt Soo Mi, akkor is éreztem, hogy valami nem az igazi, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, ez teljesen természetes, aztán, miután szakítottunk, valahogy nem tudtak megfogni a lányok. Később ott volt az a buli apa európai munkatársaival. Ott egy srác, Klaus, felnyitotta a szememet, hogy mi is a helyzet velem – pirultam el. Az az este igen csak sorsfordító pontja az életemnek.
- Oké, értem – vörösödött el ő is. – Ez most, hogy van nálad? Mindenki bejön, vagy különböző emberek tetszenek csak?
- Válogatós vagyok – nevettem fel. – Ahogy neked se tetszik mindenki, így nekem se. Viszont tegnap láttam egy nagyon jó srácot. Rövid, festett szőke haja volt, izmos testtel, formás...
- Nem akarom tudni! - fogta be a füleit, s még a szemeit is összeszorította.
- Bocs – nevettem ismét.
- Semmi gond! Csak ezt ne! – rázta a fejét, majd egy kis idő múlva elvörösödött.
- Mi az? Mire gondolsz?
- Szóval... Én ugye nem tetszem neked? – nyögte ki nagy nehezen.
- Nem kell aggódnod, nálad sokkal jobbakat is megkaphatok – nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Kapd be, Hae! – kiáltotta.
- Tényleg ezt szeretnéd? – csúsztam hozzá közelebb, s egy csábos pillantás közben végighúztam pár ujjamat a combján.
- Rohadj meg! - pattant fel tűzvörösen, majd felkapta a távirányítót, levágva magát az ágyamra, elindította a filmet.”

Szerencsére a szüleim is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, igaz, sose beszéltünk róla konkrétan. Sokan azt mondják, az a lényege az egésznek, hogy részletesen kivesézzük a kényes témát, mert így könnyebben el tudja fogadni a másik. Nálunk pedig pont fordítva történt, bár egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Egy idő után feltűnt nekik, hogy lányok helyett inkább fiúkat viszek haza, akik néha még éjszakára is maradnak. Először picit zavarban voltak, mikor valaki velem együtt ült le reggelizni, de próbálták eltüntetni zavarukat, s inkább faggatni kezdték aktuális társamat. Kimondhatatlanul hálás vagyok nekik a mai napig, hogy soha nem rendeztek jelenetet. Én cserébe próbáltam kimaradni minden veszélyes dologból, inkább tanultam, s a tánccal foglalkoztam. Szerencsére, ebben Kyu is a partnerem volt, s a mai napig az.

A város lassan ébredezni kezdett, az emberek sokasága jelent meg az utcán. Diákok, akik iskolába, felnőttek, akik munkába rohantak. Aztán ott voltak az autósok, akik kezdtek beragadni a reggeli dugóba. Csak a szokásos, mindennapi, sürgés – forgás.

Miközben a zebránál várakoztam, a szemközti parkot figyeltem. Mennyire jó lenne ide néha – néha kijönni. Elmélkedni a világ dolgairól, az életről, miközben körülölel a természet kellemes, nyugtató világa. Talán még a srácokkal is kijöhetnénk ide. Biztos ők is örülnének neki.

A lámpa váltott, én pedig a többi gyalogossal együtt szabad utat kaptam. Áthaladva az úttesten, végig a park bejáratát szemléltem. Kyu tud várni egy kicsi, nem hiszem, hogy éhen fog halni, ha tíz-húsz perccel később reggelizik, úgyhogy sétálok egyet.

Belépve a város kicsiny, zöld parkjába, olyan érzésem volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. A levegő tisztább volt, a madarak pedig vígan csiviteltek. Milyen rég hallottam már a hangjukat. Sajnos a város betontömbjei között ezek az apró lények nem találnak maguknak otthont. Az emberek pedig nyugodtan sétálgattak. Sehova nem siettek, rohantak. Kiélvezték az aznap reggel adta lehetőségeket, s nem törődve a világ gondjaival, békésen sétálgattak. A legfurcsább számomra pedig az volt, hogy mosolyogtak, hogy őszinte mosoly játszott az ajkukon. Ez nagyon ritka dolog itt Koreában, főleg Seoulban. Itt mindenki, morcos, mérges és gondterhelt. Alig látni valakit, aki boldog.

Aztán persze ez a nagy nyugalom és boldogság is elillan egy pillanat alatt, ahogy az lenni szokott. Ez a pillanat nálam is elérkezett, amikor megláttam Őt az egyik padon ülni. Most vidámabb volt az arca, mint amikor múltkor láttam. Biztos Ő is a park adta nyugalmat élvezi. Egyik énem legszívesebben odament volna, s felrángatta volna Őt, hogy kérdőre vonja, miért lépett le szó nélkül, de értelmesebbik énem azt súgta, szépen, nyugodtan menjek oda hozzá, s próbáljak vele beszélgetésbe elegyedni. Nagy dilemma volt, hogy mit is tegyek. Ha lerohanom, akkor elmenekülhet, de ha normálisan próbálok vele beszélgetni, akkor talán jutok is valamire, így az utóbbi verzió mellett döntöttem. Hiszen a vadász sem ront rá egyből a kiszemelt őzre.

Nyugodtan, higgadt léptekkel sétáltam felé, nagy levegőket véve. Talán most választ tudok kapni a kérdéseimre.
- Szia, leülhetek melléd? - kérdeztem, s a siker érdekében, még rá is mosolyogtam. Azt hiszem, jó vadász lennék.


(Eunhyuk szemszöge)


Most mi legyen? Ha nemet mondok, s megkérdezi miért, akkor arra nem fogok tudni mit válaszolni, ha pedig igent, akkor olyan dolgokat is kiszedhet belőlem, amiket senkinek sem akarok elmondani. Ilyen például, hogy miért léptem le szó nélkül, hogy mi van velem, s a bandával. De mindegy mit fogok válaszolni, úgyis mellettem fog kikötni.
- Szia, persze - próbáltam könnyedén válaszolni, miközben arrébb csúsztam, helyet adva neki, amit el is foglalt.
- Szép napunk van, nem igaz? - kérdezte.
- De igen, tényleg szép - bólintottam. Most komolyan az időjárásról fogunk beszélni?

Pár perces néma csönd következett. Én nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, ha egyáltalán kellene valamit mondanom, Donghae pedig nem szólalt meg, emiatt meg kezdtem egyre idegesebb lenni. Mi lesz most?
- Mond csak, fáj még a fejed, Heechul bénázása miatt?
Durr, bele a közepébe. Témánál vagyunk.
- Már nem, és... izé, szóval köszönöm, hogy bevittetek az öltözőtökbe.
- Ugyan, semmiség - legyintett - Azonban igazán megvárhattál volna minket - hallatszott a hangjában egy kis él.
- Igen, tudom, de sietnem kellett. Még egyszer sajnálom, s köszönöm! - néztem rá, miközben egy aprót bólintottam felé.
- A díjkiosztót is kihagytad, igaz? - kérdezte furcsán.
- Igen - kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Miért faggat?
- Miért nem táncolsz már a srácokkal? - tette fel a következő kérdést, mire én felpattantam mellőle.
- Én...
- Ne próbálj, meg hazudni, Henry látta, hogy az MBLAQ nélküled lépett föl - állt fel ő is.
- És ha látott is, mi közöd van hozzá? - kérdeztem vissza félve. Nem szabad megtudnia. Nem viselném el, ha rajtam röhögne ezentúl a Super Junior, s amilyen jóban vannak GD csapatával, a BigBang is.
- Pusztán érdekelne, hogy az egyik legnagyobb rivális csapat, miért hagyta elmenni a legtehetségesebb tagját.
- Kérdezd meg tőlük. Szia! - fordultam sarkon, s otthonom felé kezdtem rohanni. Donghae tönkre tette a mai napomat, s valószínűleg a maradék méltóságomat is el fogom veszteni a táncosok között, ha kiderül az igazság. Utállak, Lee Donghae!


(Donghae szemszöge)


Válaszom után Eunhyuk zaklatottan elrohant. Valami nem stimmel itt. Ha tényleg igaz lenne, amit Seungho mondott, hogy ezentúl egyedül próbál szerencsét, akkor azt boldogan újságolta volna, vagy utalásokat tett volna rá, de ehelyett elmenekült a válaszadás elől. i kell derítenem, hogy mi folyik itt. Egyrészt, mert a változás kihathat a csapatra, másrészt, ha nehéz is bevallani, de Eunhyuk felkeltette a figyelmemet. Van egy egyfajta kisugárzása, ami nagyon megfogott. Ráadásul látványnak sem utolsó. Helyes arc, kidolgozott test, amit a pulóver vastag anyaga sem tudott elrejteni, s az a markolni való, formás hátsó. A srác maga egy isten. Meg kell szereznem őt. S azt hiszem, tudom is, hogy mi a hozzá vezető út első lépcsőfoka.

Fogsz még hozzám jönni Lee Hyukjae!

3. Fejezet

3. Fejezet

(Donghae szemszöge)

- Tudtad, hogy a reggeli futás vagy séta jót tesz az emberi szervezetnek? Felébredt tőle az ember, beindítja az anyagcseréjét, fokozza a boldogságtudatot a nap további részében, valamint, egyesek szerint, a bőr is szebb lesz tőle, úgyhogy fogd meg magad, s kelj fel! – nyomott egy párnát az arcomba Kyu.

- Először is, nem akarok felkelni, mert nem szeretem a reggelt, mivel akkor egy használhatatlan rongy vagyok. Másodszor, a vécé és én, pont annyiszor látjuk egymást egy nap, amennyiszer kell. Harmadszor, elég boldog embernek tartom magam. Negyedszer, a bőröm szép és selymes, mint a baba popsi. Ha ezeket most összegezzük, akkor kijön az, hogy a nap hátralevő részében az ágyban maradok, te pedig békén hagysz, különben ledarállak a húsdarálón, majd megsütlek.

- Miért, nekünk van húsdarálónk? – hallottam a hangjában a döbbenetet.

- Honnan tudjam? De ha nincs, akkor majd kérek a szomszéd nénitől, ő úgyis szeret engem. Biztosan kölcsön fogja adni, sőt, lehet, hogy még segíteni is fog – dünnyögtem a párnába.

- Képes lennél egy gyilkosságba belerángatni a hetvenkét éves szomszéd nénit, csak azért, mert te lusta vagy? – kérdezte, s éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy. – Erre neveltek a szüleid? Anyukád mit mondana?

- Anya mindig azt mondta, hogy ne hagyjam magam bántani, mert akkor azt hiszik, hogy gyenge vagyok, s később már nem csak engem, hanem a családomat is bántani fogják. Úgyhogy elhiheted, hogy gyorsan túltenné magát a halálodon.

- Anyukád szeret engem, szóval nem bánthatsz – hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Biztos vagy benne? – fordultam az oldalamra, háttal neki.

Pár percig csöndben szuszogtunk egymás mellett. Én próbáltam vissza aludni, Kyu pedig fogalmam sincs, hogy mit csinált, de különösebben nem is érdekelt. Azt sem tudtam, hogy mennyi az idő, pedig igazán érdekelne, hogy ez az idióta hánykor vert fel. Tudja, hogy utálok korán kelni, azt pedig főleg nem szeretem, ha ő kelt fel. Gondolom nincs kaja, ami reggeliként funkcionálna, ő pedig túl lusta ahhoz, hogy sétáljon kétszáz métert a kedvenc pékségünkig. Miért is lakok én vele?

A válasz persze egyszerű és kézenfekvő. Nagyon régóta barátok vagyunk, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy a legjobb barátok. Mindent tudunk a legapróbb dolgokig egymás múltjáról, érzelmeiről, gondolatairól. Lehet, hogy ez furcsa, de számunkra teljesen természetes. Evidens volt, hogy együtt fogunk lakni, mikor a szülői házból való elköltözésen gondolkodtunk. A szüleink támogattak minket, mivel úgy gondolták, jobb, ha ketten leszünk, mert legalább tudunk a másikra figyelni.

Kopp, kopp, kopp… puff, csatt. Mi a fene?

- Van nálunk valaki? – fordultam Kyu felé, aki éppen a telefonját nyomogatta.

- Igen. Azt hiszem Lisa, de lehet, hogy Sarah, nem tudom – rántotta meg a vállát.

- És mit keres nálunk ez a Lisa vagy akárki?

- Sarah. Szerény személyemet, de ne aggódj, már megtalálta – vigyorgott önelégülten.

- Szóval a lakásban van az éjszakai kalandod.

- Csak volt. Szerintem most ment el.

- De ha itt volt a csajod, akkor mégis mit keresel te az én ágyamban? – akadtam ki.

- Nem akartam, hogy féltékeny legyél Bébibogyó – nyávogta elvékonyított hangon, majd eldobva a telefont a hajamba túrt. – Még a végén azt hinnéd, hogy nem szeretlek, pedig ez nem így van. Te vagy a legfontosabb dolog az életemben – rebegtette szempilláit, miközben átölelt.

- Rohadj meg, Kyuhyun! – löktem le magamról.

- Ezt érdemlem? Ezt? Kiöntöm neked a szívemet, minden bátorságomat bevetve szerelmet vallok neked, s ez a válaszod cserébe? Hát van neked szíved? – játszott tovább.

- Kyuhyun!

- Jól van, na – forgatta meg a szemeit, s újra a telefonját kezdte el nyomogatni. – Sötétben jobban nézett ki, s mikor felébredtem mellette, megijedtem tőle. Azt gondoltam, hogyha nem talál majd maga mellett, mikor felébred, majd elmegy, így átjöttem hozzád.

- Reménytelen vagy – hunytam be szemeimet.

- Lehet, de bevált a tervem.

- Miért nem szerzel magadnak egy normális lányt?

- Miért nem szerzel magadnak egy normális pasit?

- Azért a kettő nem ugyanaz – ültem fel.

- Miért? Mindkét kapcsolatban a lényeg a szeretet és a bizalom. Nem különböznek egymástól.

- De igen, mert az egyiket elfogadják az emberek, a másikat pedig undorítónak tartják, s elítélik.

- Mégis mióta érdekel az emberek véleménye? Úgy tudtam, nem foglalkozol azzal, hogy mit mondanak mások.

- Nem is, de ez egy kényes téma. Ha össze is jönne valakivel a dolog, akkor se csinálhatnánk azokat a dolgokat, mint amit más párok csinálnak. Nem mehetsz el vele romantikus helyre vacsorázni, nem andaloghatsz vele az esti holdfényben, nem bújhatsz össze vele a park egyik padján, s nem csókolhatod meg őt nyilvános helyen. Rettentő nehéz egy ilyen kapcsolatot fenntartani. Aztán ott vannak az érzelmek. Ha a másik nem szeret téged annyira, mint amennyire te őt, akkor az egész kapcsolat elcsúszott, mert nincs meg a bizalom, s nem tudsz úgy engedni a másiknak. Ráadásul, hol tudnék találni magamnak valakit? Ha már belemegyek egy kapcsolatba, akkor azt szeretném, hogy érezzem, az a személy tényleg tökéletes számomra, s csak ő kell nekem. Minek kezdjek bele egy kapcsolatba úgy, hogy ő most jó lesz nekem, de ha jön valaki más, akkor gondolkodás nélkül ott tudom hagyni az illetőt. Amíg pedig nem találok egy ilyen személyt, addig nem megyek bele egy kapcsolatba. Az a személy is sérülne és én is, arra pedig nincs szükségem. Így is elég nagy teher ez nekem – fejeztem be monológomat. Kyu végig engem figyelt, s mintha a szemében megcsillant volna valami.

- Megértelek hyung, de te is értsd meg azt, hogy rossz nekem egyedül látni téged. Tudnál magadnak találni valakit, ebben teljesen biztos vagyok. Tiszteletben is tartom, amit mondtál, de nem engednél fel egy kicsit? Ha nem is egy kapcsolat vagy egy egy éjszakás kaland kedvéért, hanem magadért. Neked is jót tenne, ha új embereket ismernél meg, flörtölgetnél velük. Lehet, hogy nem is gondolnád, de a másikban ott lapulhat az, akit te keresel. Úgy soha nem fogsz előbbre lépni, ha folyton csak vársz. Nem azt mondom, hogy már ma éjszaka gyűjts össze egy háremnyi embert, hanem azt, hogy járj nyitott szemmel, s ha valaki próbál lépni feléd, ne utasítsd el. Lehet, hogy ami elsőre nem megy, az majd menni fog másodjára. Ha kapcsolatot nem is tudsz kialakítani, remek barátokat szerezhetsz.

- Igyekezni fogok! – bólintottam apró mosollyal a szám sarkában. Mikor lett ebből a kis hülyéből ilyen komoly férfi? – Te pedig próbálj meg olyan nőkkel ismerkedni, akik nem kergetnek az én ágyamba – vigyorogtam.

- Rendben – nevetett. – Egyébként, most hogy így összemelegedtünk nincs kedved elmenni reggelit venni? – pislogott aranyosan.

- De van – sóhajtottam, mire újra vigyorogni kezdett. – Mit kér az uraság reggelire?

(Eunhyuk szemszöge)

Imádom a reggeli sétákat. A város még csak most ébredezik, így nincsen nagy tömeg, munkába rohanó emberek, türelmetlen autósok, akik bennragadtak a reggeli dugóban. Ha az ember igazán szerencsés még madárcsicsergést is hallhat egy-egy park közelében.

Én ma reggel a szerencsések közé tartoztam. Nyugodtan szemlélhettem a röpködni most tanuló madárfiókák játékát a lakásunkhoz közeli park egyik padján. Megnyugtatott, s most nekem erre volt szükségem. A nyugalomra. Az utóbbi időben annyira bestresszeztem magam, hogy kénytelen voltam nyugtatókat szedni. Anya nagyon megijedt, s rám uszította a Leeteuk-Siwon duót, hogy figyeljenek rám. Leeteuk jó fiú módjára minden nap meglátogat, Siwon pedig, amint tud, felhív, bár az időeltolódás megnehezíti a dolgunkat, mivel ő jelenleg Angliában tartózkodik. Ha minden jól sikerül, akkor pár nap múlva hazatér. Már most megígértette velem, hogy elmegyünk együtt bulizni. Igaz, hogy nincsen hozzá sok kedvem, de nem akartam neki ellent mondani. Szerinte egy átbulizott éjszaka majd kikapcsol, s elfeledteti minden gondomat. Ráhagytam, biztos így lesz. Ő jobban ért az éjszakai élethez, mint én, gondolom, tudja, mit beszél.

Anya először egy picit tartott ettől a bulizós dologtól, de miután Siwon fél óra hízelgés és bókolás után megjegyezte, hogy szándékában áll Leeteukot is magával cipelnie, egyből megnyugodott, s vidáman mondott igent. Szerinte is jót fog tenni, s újra nyugodt ember leszek.

Hogy miért voltam ideges? Magam sem tudom. Talán most jött ki rajtam az elmúlt időszak felgyülemlett keserűsége, amire rátetézett a múlt heti incidens, amikor a Super Junioros Heechul leütött az ajtóval. A srácok azt hitték, hogy mindvégig eszméletlen voltam, azonban én már magamnál voltam, mikor GD betoppant.

Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vannak egymással. Mi egyik csapattal sem ápoltunk szorosabb kapcsolatot. Kezdek rájönni, hogy a mi csapatunk összetartásilag a legrosszabb csapat, vagy csak engem nem szívleltek. Elképzelni sem mertem, hogy egy csapaton belül lehet olyan kellemes a légkör, még egy olyan feszült helyzetben is, mint náluk. Ami pedig szintén meglepett, hogy Donghae, a csapat vezetője, megbízott bennem s foglalkoztatta az állapotom, miután GD elmesélte a vacsorás incidenst. Az volt az utolsó közös programom a srácokkal, amit együtt töltöttem velük a táncpróbákon kívül. Seungho nagyon mérges volt rám, de én kitartottam az elveimnél. Végül, miután több táncórán is végig engem szívatott, s alázott meg, békén hagyott. Utáltam abban az időben táncra járni, de ekkor mindig emlékeztettem magam arra, hogy megéri ezt elviselni. Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, vártam egy kicsit, majd felkeltem, s azonnal el is hagytam a helyiséget. Az egész csarnokot a lehető legrövidebb időn belül el akartam hagyni, több okból kifolyólag. Először is nem akartam a volt csapattársaimmal találkozni, s látni a szemeikben a sajnálatot és a lenézést. Másodszor pedig a Super Junior tagjaival sem akartam összefutni. Kínosan magyarázkodhattam volna arról, hogy miért szimuláltam, hogy eszméletlen vagyok, valamint, hogy miért is nem keresett a MBLAQ. Az ő szemeikben sem akartam látni a sajnálatot, s a szánalmat. Egyszerűbb volt így eljönni, bár egy picit lelkiismeret furdalásom van, hogy nem köszöntem meg nekik a segítséget.

Azonban, amint kiértem a fő folyosóra nem tudtam a kijárat felé menni. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mit produkáltak nélkülem a többiek. Számtalanszor hallottam már másoktól, hogy én vagyok a csapat lelke, s nélkülem az egész produkció meghalna. Régen ezt szerényen elhárítottam, de most kíváncsi voltam, hogy tényleg igaz-e ez.

A terem közepén az összes csapat fel volt sorakozva, s sajnálattal vettem észre, hogy már szinte vége van az eredményhirdetésnek, s csak a különdíjak kiosztása van hátra. Azonban, a dobogón ilyenkor a csoportok vezetőinek fönt kell lenniük, így láthattam, ahogy Seungo csak a harmadik helyért járó kupát szorongatja. Ezelőtt soha nem került a csapat ilyen rossz helyre a versenyeken, s ez elégedettséggel töltött el. Talán most majd rájönnek, hogy kár volt engem olyan hamar kidobni a csapatból.

Az is örömmel töltött el, hogy Donghae állt a második lépcsőfokon, s GD is jól mutatott a dobogó legtetején egy széles vigyorral a fején. Az viszont meglepett, hogy a Shinee különdíjat kapott, bár tényleg jók voltak, azonban újonc csapat soha nem kapott még az első versenyén díjat. Szegények el is sírták magukat, de ez így volt helyes. Magam sem tettem volna másképp. Elégedetten, mondhatni boldogan mentem haza. Féltem ettől az estétől, de beláttam, hogy megérte eljönni.

Az egyre növekvő zsivaj, s motorzúgás rántott vissza a jelenbe. Már sokkal több ember járkált az utcán, a diákok is megjelentek, s az utakon kezdett kialakulni a kocsisor. A madárkák is abbahagyták a játékukat, inkább behúzódtak a fészkük mélyére, s onnan figyelték a rohanó tömeget.

- Szia. Leülhetek melléd? – kérdezte egy ismerős hang, mire felkaptam a fejem. Mit keres ő itt?

2. Fejezet

2. Fejezet

(Donghae szemszöge)

- Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen Heechul? – kérdeztem idegesen.

- Tehetek én róla, hogy Ez kiugrott elém? – mutogatott az ájult testre a kanapén.

- Van neki neve is! Nem hiszem, hogy nem tudtad volna óvatosan kinyitni az ajtót! – kezdett nagyon dühíteni. Ha ez kitudódik, az emberek különböző elméleteket fognak gyártani, s a mi jó hírnevünknek annyi. Más helyzetben nem érdekelne, de ez most más. Gratulálok, Heechul! Szobrot ne állíttassak neked?

- Miért, ismered? – nézett rám bambán. Ez most komoly?

- Heechul, az isten szerelmére, ennyire hülye nem lehetsz!

- Miért bántod Chulli-t? – lépett be az ajtón Hangeng, s egyből párja felé rohant. Karjába zárta, majd egy apró csókot nyomott a szájára. A díva, s a nagyon sötét hercege. Fel nem tudom fogni, hogy bírják ki egymást. Külön - külön is eléggé nehezen viselhetőek el, de együtt… bár mintha együtt elviselhetőbbek lennének. Ki tudja?

- Srácok, tíz perc múlva eredményhirdetés! – rontottak be az öltözőbe a többiek, majd a hangzavar elcsendesedett, amint észrevették a kanapén fekvő táncos lábút.

- Mi történt vele, s miért fekszik itt? Ugye nem csináltatok vele semmi törvénybe ütközőt? – kérdezte ijedten Sungmin.

- Dehogynem! Képzeld, tömeggyilkosságot tervezek, s Ő az első áldozatom. Csúcs nem? – válaszoltam szarkasztikusan.

- Nyugi van, cica! – csitított Kangin, s átölelte Sungmin derekát. Ehm, na, igen, ők is egy pár, de erre majd visszatérünk a későbbiekben. – Mi történt vele?

- Drága, egyetlen dívánk, alias Kim…

- Engem inkább az érdekelne, hogy ki Ő, mert Donghae úgy viselkedik miatta, mint egy menstruáló tini lány.

- Üdvözlöm anyukádat! Remélem, jól van! – mosolyogtam rá teli szájjal.

- Oké, később kinyírhatjátok egymást, de most mondjátok már el hogy mi történt! – kezdett kiakadni Sungmin.

- Drága, egyetlen, meghamisíthatatlan dívánk, ha valaki nem tudná, Kim Heechul névre hallgat, leütötte az ajtóval az MBLAQ legtehetségesebb táncosát, Lee Hyukjae-t, alias Eunhyukot.

- Ez a sovány kisfiúcska lenne az a táncoló gép, aki pár mozdulattal bárkinek képes lenne hazavágni a táncos karrierjét? – Képedt el Chulli.

- Pontosan – sóhajtottam fel. – Ráadásul a MBLAQ tagja.

- Hoppá – mondta, s a szemeiben mintha egy kis félelem csillant volna meg.

- Szerintetek hinni fog nekünk, hogy véletlenül történt az egész, vagy azonnal elrohan a bandájához és visszajönnek szétverni minket?

- Megvédelek cica, nyugi! – csókolt bele a nyakába Hangeng. – A formás kis hátsódhoz rajtam kívül nem érhet senki – markolt rá az említett testrészre, mire Heechul megugrott, s felnyögött. Na, ebből elég!

- Lennétek szívesek ezt máshol folytatni? – néztem rájuk csúnyán.

- Fáj, hogy…

- Sziasztok, Tündérmackókáim! – vágódott ki az ajtó, s beviharzott rajta az egyszemélyes vándorcirkusz, a kaméleonok réme, a világ kiakasztója, Kwon Jiyong, GD, G-Dragon. Mikor mihez van kedve. Nem értem a srácot.

- Hello, Jiyong! – köszöntötték őt a többiek, miközben ő Shindonghoz rohant.

- Mi a helyzet, Shi? – karolt belé, s nyomott egy csókot az arcára.

A történet teljessé válásához hozzátartozik, hogy a hiperaktív mókus és a mi Shindongunk több mint két évig együtt voltak. Bármennyire érdekes is, de szép pár voltak, ráadásul tényleg szerették egymást, ami nagyon nagy szó a mai világban, de aztán elmúlt a szerelem. Csendben, szépen barátok lettek, akik azért néha – néha összejárnak ellenőrizni, hogy a másik mennyire szépen tudja még kisikítani a magas C-t.

- Történt egy pici baleset, de megoldjuk – bökött a kanapé felé.

- Ó, látom rosszalkodtatok egy kicsit – vigyorodott el gonoszan. – Ki intézte el Őt?

- Senki, mert nem direkt volt. Heechul véletlenül leütötte az ajtóval – magyaráztam.

- Ha véletlen az egész, akkor meg minek van itt? – nézett ránk értetlenül.

- Mégis mit csinálhattunk volna? – akadtam ki. Nem szeretem, ha törpikék szólnak bele a dolgaimba. – Az este után alig fél percen belül elvesztette az eszméletét, úgyhogy behoztuk, hogy ne heverjen egyedül a földön. De ha ennyire zavar a látványa, vagy, hogy segítettünk valakin, akkor legközelebb majd nekitámasztom a falnak, s a kezébe nyomok egy táblát, hogy Ingyen elvihető . Úgy jó lesz?

- Nyugi van Donghae! Nem kell megenni! – emelte fel a kezét védekezően. –Egyébként, mit akartok vele csinálni? Alig öt perc múlva eredményhirdetés.

- Tényleg, mihez kezdünk vele? Itt hagyjuk egyedül? – pillantott rám Heechul.

- Nem tudom – túrtam bele a hajamba. – Amíg eszméletlen nem sokat tehetünk, de nem szívesen hagynám Őt itt egyedül. Egyrészt bármi baja lehet, másrészt, mi van, ha ez az egész a MBLAQ terve, s amint egyedül hagyjuk, tönkreteszi a cuccainkat, vagy kirabol?

- Az kizárt, hogy a MBLAQ terve! – vágta rá GD, mire mind felé fordultunk. Dalolj csak nekünk kicsi kanári.

- Miért is? – szólaltam meg.

- Emlékeztem még arra a februári estére, amikor ti, a MBLAQ és mi is véletlenül egy helyre mentünk vacsorázni?

- Amikor még be sem léptünk az étterembe, de a pincér már a rendőröket akarta kihívni? – nevetett Hangeng.

- Igen – igen. Na. Ugye ott mind a hárman, mondhatni a legtávolabb ültünk le egymástól, bár azért közöttünk csak három asztal távolság volt. Tényleg, Kyuhyun – fordult fel. –Szépen énekelsz – vigyorgott gonoszan.

- GD, Jelenleg senkit sem érdekel, hogy milyen tisztán tud énekelni Kyu részegen! – csattantam fel.

- Kösz, én is szeretlek! –szólalt meg az említett, de közben vigyorgott.

- Tudod, hogy értem. Mók… izé, GD, folytasd – pirultam el, mikor rájöttem, mit is akartam mondani. Az sem segített a helyzetemen, hogy mellettem Heechul és Hangeng elkezdett nevetni, amit köhögéssel próbáltak leplezni.

- Szóval. Seungri a mosdóba menet a MBLAQ asztala mellett haladt el. Seungho épp akkor mondta Eunhyuknak, hogy menjen oda a pulthoz, rendeljen neked egy üdítőt, azzal a fedő sztorival, hogy allergiás vagy, s a gyógyszeredet be kell szedned, de ezt nem tudják a többiek, s te szégyelled előttük, így Eunhyukot küldted el, hogy tegye bele a poharadba. Azonban Eunhyuk a gyógyszer helyett, egy gyorsan, s több napig tartó hatású hashajtót tett volna bele.

- Nem értem az egészet – ráncoltam a szemöldökömet. – Feltűnt volna, hogyha csak így egy üdítőt kapok a semmiből. Ráadásul nem is kaptam.

- Hozzá tartozott volna a fedő szituhoz, hogy az italt az egyik asztalnál ülő lánytól kaptad, de nem is ez a lényeg – legyintett. – Eunhyuk ellent mondott neki, s nem csinálta meg. Azt mondta, hogyha te nem tettél ellene semmit, akkor ő miért tenne ellened? A srác szembeszállt a saját csapattársaival, azért, hogy megvédjen. Nem hiszem, hogy ezek után kisemmizne titeket – fejezte be a történetet.

Picit a hatása alá kerített az egész. A bandák között az a normális, hogy a másik ellen teszünk. Ez pedig főleg a MBLAQ tagjaira értendő, s Ő mégis kiállt értem. Vajon miért tette ezt, s mit kaphatott érte?

- Eredményhirdetés! Mindenki a pályára! – nyitott be az egyik staff.

- Pá, Mackókáim! Remélem, a földbe tiprunk titeket! - köszönt el GD. Szeretem ezt a srácot.

- Donghae. Mit csináljunk vele? – intet a kanapé felé Kangin.

- Fogalmam sincs. Nézzük logikusan a dolgokat – fújtam ki a levegőt. – A srác kb. tizenöt perce eszméletlen – ellenőrzésképpen fölemeltem az egyik kezét, majd elengedtem, mire az erőtlenül hullott vissza Eunhyuk teste mellé. –Az eredményhirdetés általában tíz percet szokott igénybe venni. Nem hiszem, hogyha eddig ki volt ütve, akkor a következő percekben valamilyen csoda folytán elmenne. Ha még fel is ébredne, akkor se tudna elmenni, mert még kába lenne. Ha pedig igaz az, amit a divatmókus mondott, akkor nem kell attól tartanunk, hogy galád módon kifoszt minket, úgyhogy szerintem az lesz a legegyszerűbb, hogyha itt hagyjuk.

- És ha a MBLAQ keresni fogja? – kérdezte Ryewook.

- Eddig is kereshették volna. Mindenesetre, ha még az eredményhirdetés után sem ébred fel, akkor levisszük az orvosi szobába, ott majd kezdenek vele valamit.

- Rendben, csak ne legyen belőle baj – bólintott Wookie.

- Na, indulás emberek, s hallgassuk meg, mennyire vagyunk tökéletesek – csapta össze a kezeit Kyuhyun, majd lepattant az asztalról.

A csapat nevetve és ujjongva követte őt a folyosón, miközben az emberek furcsán pillantottak rájuk, de amint rájöttek kik is vagyunk, már csak mosolyogtak viselkedésünkön. Hát igen, az érett közel húsz éves férfiak. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még hátrapillantottam a kanapé felé, de Eunhyuk ugyanúgy feküdt, mint ahogy ott hagytuk. Mellkasa egyenletesen süllyedt s emelkedett, úgyhogy bíztam benne, hogy nem lesz különösebb baja egy kiadós fejfájáson kívül. Vettem egy mély levegőt, s becsuktam az ajtót. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Az eredményhirdetés után

- Jók voltunk srácok! – veregettük egymás vállát, miközben az öltözőnkbe mentünk.

A második helyen végeztünk. Az első a Big Bang lett, úgyhogy már látom előre, hogy a divatbolha ezt hónapokon keresztül az orrunk alá fogja dörgölni. Nem baj, kivételesen megteheti, mert tényleg nagyon jók voltak. Különdíjas lett a Shinee, ami azért elég nagy szó, mert hiába táncolnak már együtt több mint három éve, csak most versenyeztek először, újonc pedig még soha nem kapott díjat. Szegénykéim el is pityeregték magukat, bár meg értem őket. Én is valami hasonlót tettem volna.

A harmadik helyre a MBLAQ került. Nem értettem az egészet, mert ilyen még soha nem történt. Ezelőtt egy versenyen sem kaptak ilyen rossz minősítést. A legrosszabb eredményük is a második hely volt, amihez pluszban megkapták még a közönség kedvence, s a legjobb koreográfia különdíjat. Szemmel láthatóan ők sem repestek az örömtől, bár a közönség, s a rajongótáboruk nem tűnt különösen meglepettnek. Talán ronthattak, vagy valami más történt? Mindenesetre, ami még furcsa volt, az az, hogy egyáltalán nem tűntek nyugtalannak, vagy feszültnek, pedig az egyik csapattársuk a mi öltözőnkben feküdt és fekszik még most is eszméletlenül, de látszólag Eunhyuk hiánya teljesen hidegen hagyta őket, vagy pedig nagyon jó színészek. Ha ez velünk történt volna meg, a fél csapat, mint egy őrült, fel – alá rohangálva keresné az ez eltűntet, a másik pedig már idegösszeroppanást kapna, hogy eltűnt az egyik testvére. Egyszer Kyuhyun szó nélkül lelépett mosdóba, mi pedig fél órán keresztül kerestük. Szegény Ryewook annyira megijedt, hogy két napig nyugtatót kellett szednie. Azt hiszem, ez már a másik véglet, de mi legalább odafigyelünk egymásra.

Elsőként nyitottam be az öltözőbe, majd meg is torpantam, mire kedves társaim belém jöttek, én pedig a hirtelen lökettől arccal előre a földre estem, s volt olyan kegyes hozzám a sors, hogy Khuhyunt is a nyakamba vehettem. Oké, hogy a srác akkora, mint egy félbevágott hurkapálcika, de azért leszállhatna rólam, mert én se vagyok egy több tonnás alkat, aki meg sem érzi az ő súlyát. Megéreztem, de nagyon is!

- Mi a francért kellett megállnod az ajtóba? – nyögte bele a lapockámba.

- Szálljál már le rólam! – fuldoklottam, mert tényleg kezdett már igazán nehéz lenni.

- Bocs – tápászkodott fel, én pedig a hátamra gördültem, s mélyeket lélegeztem. Mennyire szeretem én az oxigént, főleg akkor, mikor be tudom lélegezni! – Szóval, miért álltál meg? – kérdezte, én pedig a kanapé felé mutattam.

Pontosabban, az üres kanapé felé, ugyanis a mi kis betegünk eltűnt. Hol lehetsz most táncos lábú?