4. Fejezet

4. Fejezet

(Donghae szemszöge)

Kyuhyun szavain gondolkodva mentem a pékség felé. El kell ismernem, hogy igaza van neki. Ha kapcsolatot nem is szeretnék senkivel sem, ismerkednem még lehetne. Azzal úgysem veszítek semmit.
Örülök neki, hogy ilyen barátom van, aki ennyire megértő velem, elfogad olyannak, amilyen vagyok, sőt, még tanácsot is ad, ha szükségem van rá. Emlékszem, mennyire féltem tőle, hogy ki fog gúnyolni, s véget vet a barátságunknak, mert nem akar egy magamfajtával barátkozni. Egyre többször és többször ismételgettem magamban ezeket a gondolatokat, még oda nem értem, hogy el is hittem. Úgy álltam Kyuhyun elé, hogy biztosra vetem, soha többet nem fog hozzám szólni, maximum akkor, amikor majd meg akar alázni.

” Kyuhyun kényelmesen terpeszkedett az ágyamban, én pedig a fotelomban kuporogtam, s remegtem az idegességtől. Nem fogom tudni tovább titkolni. Muszáj lesz elmondanom neki, mert ez így nem mehet tovább. Igaz, hogy ezzel el fogom veszíteni a legjobb barátomat, s egyedül maradok, de tartozok neki ennyivel.

Lassan a távirányító felé nyúltam, majd rövid hezitálás után megnyomtam a megállítás gombot. A kép megdermedt a képernyőn, a szobára kísérteties csend borult. Kyu várt pár másodpercet, majd a szemem sarkából láttam, hogy felül, s felém néz. Nem mertem ránézni.
- Hyung, miért állítottad meg a filmet?
- Valamit… valamit el kell mondanom - suttogtam, s még jobban összehúztam magam a fotelemben.
- Minden rendben van? – hallottam a hangján, hogy aggódik.
- Igen, vagyis nem. Nézd, gondolom neked is feltűnt, hogy nem igazán volt még barátnőm Min kívül, s a bulikban sem szedek fel csajokat. Az a helyzet, hogy én... nos, szóval, meleg vagyok. A férfiak tetszenek, hozzájuk vonzódom – suttogtam.

Szerintem két-három perc is eltelt, mire Kyu megszólalt. Én nem mertem még megmukkanni sem, ő pedig – gondolom – azon gondolkodik, hogyan tudna a leggyorsabban megszabadulni tőlem. Úgy látszik, így végződik egy tizennégy év óta tartó barátság.

Szemeimben könnyek kezdtek gyülekezni, s azt kívántam, bárcsak menne már el, hagyna itt minden szó és lenéző, utálkozó pillantás nélkül, hogy meg tudjam gyászolni a barátságunkat. Nem tartottam magam egy érzelgős, puhány alaknak, de most sírnom kellett.

- Donghae – szólalt meg, hangja furcsa volt. – Akkor... Akkor ezek után mi lesz? Úgy értem, hogy most már több órán keresztül fogsz vásárolni a ruhaboltokban, s a műszaki osztály helyett a kozmetikain fogsz lógni? Szeretlek meg minden, de ugye nem kell veled mennem körömlakkot venni? – lett kétségbeesett a hangja.

Sokkolva pillantottam fel rá, s nem értettem, hogy mit beszél. Műszaki osztály és körömlakk? Ezek szerint nem undorodik tőlem, s nem hagy itt? De miért? Hogyan? Lehetséges ez egyáltalán? Én ezt nem értem. Tényleg elhihetem, hogy barátok maradunk? Nem. Biztos, hogy hallucinálnom ezt az egészet, s már régen itt hagyott. Igen, ez lehet a valóság, csak az elmém játszik velem. Fájdalmamban utat engedtem a könnyeimnek. Most már úgyis mindegy.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani! – kiáltotta kétségbeesetten, s hozzám rohant, majd magához szorított. – Elmegyek veled mindenhova, csak ne sírj! Nem tudtam, hogy ez ilyen érzékenyen érint. Bocsáss meg! – ölelt még szorosabban.
- Mit... Mit csinálsz? - nyöszörögtem.
- Hae – guggolt le elém, s szorosan fogta a kezeimet. – Minden rendben? Sápadt vagy, sírsz, remegsz, mint egy őrült. Mi a baj? Beteg vagy, vagy...?
- Nem utálsz? – vágtam szavába, mire arcán végigfutott az értetlenség.
- Miért utálnálak? Nem csináltál semmit.
- Meleg vagyok. – leheltem.
- Na és? - legyintett. – Ameddig nem az én hátsómra pályázol, engem nem érdekel. Ugyanaz a srác vagy, mint régen, annyi különbséggel, hogy egy pasi nyögdécsel alattad az ágyban, s nem egy csaj. Engem nem zavar, neked meg jó, szóval semmi gond nincs – tárta szét a kezeit.
- Akkor még barátok vagyunk? – kérdeztem reménykedve.
- Hae, számomra ugyanaz vagy, aki régen. A srác, akivel együtt nőttem fel, akivel együtt hülyéskedtem. A legjobb barátom vagy, s ezt a barátságot nem fogom eldobni azért, mert te a másik, izé, a te, vagyis a mi nemünkhöz vonzódsz. Támogatlak téged mindenben, amiben csak kell. Azt hiszem, ez egy barát dolga – mosolygott rám, s letörölte a könnyeimet.
- Köszönöm! - vetettem magam a nyakába.
- Nincs mit megköszönnöd. Te fordított helyzetben mit tettél volna? Ellöktél vagy velem maradtál volna?
- Persze, hogy veled! – vágtam rá. – Ez nem változtatna semmin.
- Látod, te is így gondolod – ültetett le maga elé. – Egyébként, mióta tudod, vagy érzed ezt? – pirult el.
- Alig pár hónapja. Amikor ott volt Soo Mi, akkor is éreztem, hogy valami nem az igazi, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, ez teljesen természetes, aztán, miután szakítottunk, valahogy nem tudtak megfogni a lányok. Később ott volt az a buli apa európai munkatársaival. Ott egy srác, Klaus, felnyitotta a szememet, hogy mi is a helyzet velem – pirultam el. Az az este igen csak sorsfordító pontja az életemnek.
- Oké, értem – vörösödött el ő is. – Ez most, hogy van nálad? Mindenki bejön, vagy különböző emberek tetszenek csak?
- Válogatós vagyok – nevettem fel. – Ahogy neked se tetszik mindenki, így nekem se. Viszont tegnap láttam egy nagyon jó srácot. Rövid, festett szőke haja volt, izmos testtel, formás...
- Nem akarom tudni! - fogta be a füleit, s még a szemeit is összeszorította.
- Bocs – nevettem ismét.
- Semmi gond! Csak ezt ne! – rázta a fejét, majd egy kis idő múlva elvörösödött.
- Mi az? Mire gondolsz?
- Szóval... Én ugye nem tetszem neked? – nyögte ki nagy nehezen.
- Nem kell aggódnod, nálad sokkal jobbakat is megkaphatok – nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Kapd be, Hae! – kiáltotta.
- Tényleg ezt szeretnéd? – csúsztam hozzá közelebb, s egy csábos pillantás közben végighúztam pár ujjamat a combján.
- Rohadj meg! - pattant fel tűzvörösen, majd felkapta a távirányítót, levágva magát az ágyamra, elindította a filmet.”

Szerencsére a szüleim is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, igaz, sose beszéltünk róla konkrétan. Sokan azt mondják, az a lényege az egésznek, hogy részletesen kivesézzük a kényes témát, mert így könnyebben el tudja fogadni a másik. Nálunk pedig pont fordítva történt, bár egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Egy idő után feltűnt nekik, hogy lányok helyett inkább fiúkat viszek haza, akik néha még éjszakára is maradnak. Először picit zavarban voltak, mikor valaki velem együtt ült le reggelizni, de próbálták eltüntetni zavarukat, s inkább faggatni kezdték aktuális társamat. Kimondhatatlanul hálás vagyok nekik a mai napig, hogy soha nem rendeztek jelenetet. Én cserébe próbáltam kimaradni minden veszélyes dologból, inkább tanultam, s a tánccal foglalkoztam. Szerencsére, ebben Kyu is a partnerem volt, s a mai napig az.

A város lassan ébredezni kezdett, az emberek sokasága jelent meg az utcán. Diákok, akik iskolába, felnőttek, akik munkába rohantak. Aztán ott voltak az autósok, akik kezdtek beragadni a reggeli dugóba. Csak a szokásos, mindennapi, sürgés – forgás.

Miközben a zebránál várakoztam, a szemközti parkot figyeltem. Mennyire jó lenne ide néha – néha kijönni. Elmélkedni a világ dolgairól, az életről, miközben körülölel a természet kellemes, nyugtató világa. Talán még a srácokkal is kijöhetnénk ide. Biztos ők is örülnének neki.

A lámpa váltott, én pedig a többi gyalogossal együtt szabad utat kaptam. Áthaladva az úttesten, végig a park bejáratát szemléltem. Kyu tud várni egy kicsi, nem hiszem, hogy éhen fog halni, ha tíz-húsz perccel később reggelizik, úgyhogy sétálok egyet.

Belépve a város kicsiny, zöld parkjába, olyan érzésem volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. A levegő tisztább volt, a madarak pedig vígan csiviteltek. Milyen rég hallottam már a hangjukat. Sajnos a város betontömbjei között ezek az apró lények nem találnak maguknak otthont. Az emberek pedig nyugodtan sétálgattak. Sehova nem siettek, rohantak. Kiélvezték az aznap reggel adta lehetőségeket, s nem törődve a világ gondjaival, békésen sétálgattak. A legfurcsább számomra pedig az volt, hogy mosolyogtak, hogy őszinte mosoly játszott az ajkukon. Ez nagyon ritka dolog itt Koreában, főleg Seoulban. Itt mindenki, morcos, mérges és gondterhelt. Alig látni valakit, aki boldog.

Aztán persze ez a nagy nyugalom és boldogság is elillan egy pillanat alatt, ahogy az lenni szokott. Ez a pillanat nálam is elérkezett, amikor megláttam Őt az egyik padon ülni. Most vidámabb volt az arca, mint amikor múltkor láttam. Biztos Ő is a park adta nyugalmat élvezi. Egyik énem legszívesebben odament volna, s felrángatta volna Őt, hogy kérdőre vonja, miért lépett le szó nélkül, de értelmesebbik énem azt súgta, szépen, nyugodtan menjek oda hozzá, s próbáljak vele beszélgetésbe elegyedni. Nagy dilemma volt, hogy mit is tegyek. Ha lerohanom, akkor elmenekülhet, de ha normálisan próbálok vele beszélgetni, akkor talán jutok is valamire, így az utóbbi verzió mellett döntöttem. Hiszen a vadász sem ront rá egyből a kiszemelt őzre.

Nyugodtan, higgadt léptekkel sétáltam felé, nagy levegőket véve. Talán most választ tudok kapni a kérdéseimre.
- Szia, leülhetek melléd? - kérdeztem, s a siker érdekében, még rá is mosolyogtam. Azt hiszem, jó vadász lennék.


(Eunhyuk szemszöge)


Most mi legyen? Ha nemet mondok, s megkérdezi miért, akkor arra nem fogok tudni mit válaszolni, ha pedig igent, akkor olyan dolgokat is kiszedhet belőlem, amiket senkinek sem akarok elmondani. Ilyen például, hogy miért léptem le szó nélkül, hogy mi van velem, s a bandával. De mindegy mit fogok válaszolni, úgyis mellettem fog kikötni.
- Szia, persze - próbáltam könnyedén válaszolni, miközben arrébb csúsztam, helyet adva neki, amit el is foglalt.
- Szép napunk van, nem igaz? - kérdezte.
- De igen, tényleg szép - bólintottam. Most komolyan az időjárásról fogunk beszélni?

Pár perces néma csönd következett. Én nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, ha egyáltalán kellene valamit mondanom, Donghae pedig nem szólalt meg, emiatt meg kezdtem egyre idegesebb lenni. Mi lesz most?
- Mond csak, fáj még a fejed, Heechul bénázása miatt?
Durr, bele a közepébe. Témánál vagyunk.
- Már nem, és... izé, szóval köszönöm, hogy bevittetek az öltözőtökbe.
- Ugyan, semmiség - legyintett - Azonban igazán megvárhattál volna minket - hallatszott a hangjában egy kis él.
- Igen, tudom, de sietnem kellett. Még egyszer sajnálom, s köszönöm! - néztem rá, miközben egy aprót bólintottam felé.
- A díjkiosztót is kihagytad, igaz? - kérdezte furcsán.
- Igen - kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Miért faggat?
- Miért nem táncolsz már a srácokkal? - tette fel a következő kérdést, mire én felpattantam mellőle.
- Én...
- Ne próbálj, meg hazudni, Henry látta, hogy az MBLAQ nélküled lépett föl - állt fel ő is.
- És ha látott is, mi közöd van hozzá? - kérdeztem vissza félve. Nem szabad megtudnia. Nem viselném el, ha rajtam röhögne ezentúl a Super Junior, s amilyen jóban vannak GD csapatával, a BigBang is.
- Pusztán érdekelne, hogy az egyik legnagyobb rivális csapat, miért hagyta elmenni a legtehetségesebb tagját.
- Kérdezd meg tőlük. Szia! - fordultam sarkon, s otthonom felé kezdtem rohanni. Donghae tönkre tette a mai napomat, s valószínűleg a maradék méltóságomat is el fogom veszteni a táncosok között, ha kiderül az igazság. Utállak, Lee Donghae!


(Donghae szemszöge)


Válaszom után Eunhyuk zaklatottan elrohant. Valami nem stimmel itt. Ha tényleg igaz lenne, amit Seungho mondott, hogy ezentúl egyedül próbál szerencsét, akkor azt boldogan újságolta volna, vagy utalásokat tett volna rá, de ehelyett elmenekült a válaszadás elől. i kell derítenem, hogy mi folyik itt. Egyrészt, mert a változás kihathat a csapatra, másrészt, ha nehéz is bevallani, de Eunhyuk felkeltette a figyelmemet. Van egy egyfajta kisugárzása, ami nagyon megfogott. Ráadásul látványnak sem utolsó. Helyes arc, kidolgozott test, amit a pulóver vastag anyaga sem tudott elrejteni, s az a markolni való, formás hátsó. A srác maga egy isten. Meg kell szereznem őt. S azt hiszem, tudom is, hogy mi a hozzá vezető út első lépcsőfoka.

Fogsz még hozzám jönni Lee Hyukjae!