3. Fejezet

3. Fejezet

(Donghae szemszöge)

- Tudtad, hogy a reggeli futás vagy séta jót tesz az emberi szervezetnek? Felébredt tőle az ember, beindítja az anyagcseréjét, fokozza a boldogságtudatot a nap további részében, valamint, egyesek szerint, a bőr is szebb lesz tőle, úgyhogy fogd meg magad, s kelj fel! – nyomott egy párnát az arcomba Kyu.

- Először is, nem akarok felkelni, mert nem szeretem a reggelt, mivel akkor egy használhatatlan rongy vagyok. Másodszor, a vécé és én, pont annyiszor látjuk egymást egy nap, amennyiszer kell. Harmadszor, elég boldog embernek tartom magam. Negyedszer, a bőröm szép és selymes, mint a baba popsi. Ha ezeket most összegezzük, akkor kijön az, hogy a nap hátralevő részében az ágyban maradok, te pedig békén hagysz, különben ledarállak a húsdarálón, majd megsütlek.

- Miért, nekünk van húsdarálónk? – hallottam a hangjában a döbbenetet.

- Honnan tudjam? De ha nincs, akkor majd kérek a szomszéd nénitől, ő úgyis szeret engem. Biztosan kölcsön fogja adni, sőt, lehet, hogy még segíteni is fog – dünnyögtem a párnába.

- Képes lennél egy gyilkosságba belerángatni a hetvenkét éves szomszéd nénit, csak azért, mert te lusta vagy? – kérdezte, s éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy. – Erre neveltek a szüleid? Anyukád mit mondana?

- Anya mindig azt mondta, hogy ne hagyjam magam bántani, mert akkor azt hiszik, hogy gyenge vagyok, s később már nem csak engem, hanem a családomat is bántani fogják. Úgyhogy elhiheted, hogy gyorsan túltenné magát a halálodon.

- Anyukád szeret engem, szóval nem bánthatsz – hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Biztos vagy benne? – fordultam az oldalamra, háttal neki.

Pár percig csöndben szuszogtunk egymás mellett. Én próbáltam vissza aludni, Kyu pedig fogalmam sincs, hogy mit csinált, de különösebben nem is érdekelt. Azt sem tudtam, hogy mennyi az idő, pedig igazán érdekelne, hogy ez az idióta hánykor vert fel. Tudja, hogy utálok korán kelni, azt pedig főleg nem szeretem, ha ő kelt fel. Gondolom nincs kaja, ami reggeliként funkcionálna, ő pedig túl lusta ahhoz, hogy sétáljon kétszáz métert a kedvenc pékségünkig. Miért is lakok én vele?

A válasz persze egyszerű és kézenfekvő. Nagyon régóta barátok vagyunk, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy a legjobb barátok. Mindent tudunk a legapróbb dolgokig egymás múltjáról, érzelmeiről, gondolatairól. Lehet, hogy ez furcsa, de számunkra teljesen természetes. Evidens volt, hogy együtt fogunk lakni, mikor a szülői házból való elköltözésen gondolkodtunk. A szüleink támogattak minket, mivel úgy gondolták, jobb, ha ketten leszünk, mert legalább tudunk a másikra figyelni.

Kopp, kopp, kopp… puff, csatt. Mi a fene?

- Van nálunk valaki? – fordultam Kyu felé, aki éppen a telefonját nyomogatta.

- Igen. Azt hiszem Lisa, de lehet, hogy Sarah, nem tudom – rántotta meg a vállát.

- És mit keres nálunk ez a Lisa vagy akárki?

- Sarah. Szerény személyemet, de ne aggódj, már megtalálta – vigyorgott önelégülten.

- Szóval a lakásban van az éjszakai kalandod.

- Csak volt. Szerintem most ment el.

- De ha itt volt a csajod, akkor mégis mit keresel te az én ágyamban? – akadtam ki.

- Nem akartam, hogy féltékeny legyél Bébibogyó – nyávogta elvékonyított hangon, majd eldobva a telefont a hajamba túrt. – Még a végén azt hinnéd, hogy nem szeretlek, pedig ez nem így van. Te vagy a legfontosabb dolog az életemben – rebegtette szempilláit, miközben átölelt.

- Rohadj meg, Kyuhyun! – löktem le magamról.

- Ezt érdemlem? Ezt? Kiöntöm neked a szívemet, minden bátorságomat bevetve szerelmet vallok neked, s ez a válaszod cserébe? Hát van neked szíved? – játszott tovább.

- Kyuhyun!

- Jól van, na – forgatta meg a szemeit, s újra a telefonját kezdte el nyomogatni. – Sötétben jobban nézett ki, s mikor felébredtem mellette, megijedtem tőle. Azt gondoltam, hogyha nem talál majd maga mellett, mikor felébred, majd elmegy, így átjöttem hozzád.

- Reménytelen vagy – hunytam be szemeimet.

- Lehet, de bevált a tervem.

- Miért nem szerzel magadnak egy normális lányt?

- Miért nem szerzel magadnak egy normális pasit?

- Azért a kettő nem ugyanaz – ültem fel.

- Miért? Mindkét kapcsolatban a lényeg a szeretet és a bizalom. Nem különböznek egymástól.

- De igen, mert az egyiket elfogadják az emberek, a másikat pedig undorítónak tartják, s elítélik.

- Mégis mióta érdekel az emberek véleménye? Úgy tudtam, nem foglalkozol azzal, hogy mit mondanak mások.

- Nem is, de ez egy kényes téma. Ha össze is jönne valakivel a dolog, akkor se csinálhatnánk azokat a dolgokat, mint amit más párok csinálnak. Nem mehetsz el vele romantikus helyre vacsorázni, nem andaloghatsz vele az esti holdfényben, nem bújhatsz össze vele a park egyik padján, s nem csókolhatod meg őt nyilvános helyen. Rettentő nehéz egy ilyen kapcsolatot fenntartani. Aztán ott vannak az érzelmek. Ha a másik nem szeret téged annyira, mint amennyire te őt, akkor az egész kapcsolat elcsúszott, mert nincs meg a bizalom, s nem tudsz úgy engedni a másiknak. Ráadásul, hol tudnék találni magamnak valakit? Ha már belemegyek egy kapcsolatba, akkor azt szeretném, hogy érezzem, az a személy tényleg tökéletes számomra, s csak ő kell nekem. Minek kezdjek bele egy kapcsolatba úgy, hogy ő most jó lesz nekem, de ha jön valaki más, akkor gondolkodás nélkül ott tudom hagyni az illetőt. Amíg pedig nem találok egy ilyen személyt, addig nem megyek bele egy kapcsolatba. Az a személy is sérülne és én is, arra pedig nincs szükségem. Így is elég nagy teher ez nekem – fejeztem be monológomat. Kyu végig engem figyelt, s mintha a szemében megcsillant volna valami.

- Megértelek hyung, de te is értsd meg azt, hogy rossz nekem egyedül látni téged. Tudnál magadnak találni valakit, ebben teljesen biztos vagyok. Tiszteletben is tartom, amit mondtál, de nem engednél fel egy kicsit? Ha nem is egy kapcsolat vagy egy egy éjszakás kaland kedvéért, hanem magadért. Neked is jót tenne, ha új embereket ismernél meg, flörtölgetnél velük. Lehet, hogy nem is gondolnád, de a másikban ott lapulhat az, akit te keresel. Úgy soha nem fogsz előbbre lépni, ha folyton csak vársz. Nem azt mondom, hogy már ma éjszaka gyűjts össze egy háremnyi embert, hanem azt, hogy járj nyitott szemmel, s ha valaki próbál lépni feléd, ne utasítsd el. Lehet, hogy ami elsőre nem megy, az majd menni fog másodjára. Ha kapcsolatot nem is tudsz kialakítani, remek barátokat szerezhetsz.

- Igyekezni fogok! – bólintottam apró mosollyal a szám sarkában. Mikor lett ebből a kis hülyéből ilyen komoly férfi? – Te pedig próbálj meg olyan nőkkel ismerkedni, akik nem kergetnek az én ágyamba – vigyorogtam.

- Rendben – nevetett. – Egyébként, most hogy így összemelegedtünk nincs kedved elmenni reggelit venni? – pislogott aranyosan.

- De van – sóhajtottam, mire újra vigyorogni kezdett. – Mit kér az uraság reggelire?

(Eunhyuk szemszöge)

Imádom a reggeli sétákat. A város még csak most ébredezik, így nincsen nagy tömeg, munkába rohanó emberek, türelmetlen autósok, akik bennragadtak a reggeli dugóban. Ha az ember igazán szerencsés még madárcsicsergést is hallhat egy-egy park közelében.

Én ma reggel a szerencsések közé tartoztam. Nyugodtan szemlélhettem a röpködni most tanuló madárfiókák játékát a lakásunkhoz közeli park egyik padján. Megnyugtatott, s most nekem erre volt szükségem. A nyugalomra. Az utóbbi időben annyira bestresszeztem magam, hogy kénytelen voltam nyugtatókat szedni. Anya nagyon megijedt, s rám uszította a Leeteuk-Siwon duót, hogy figyeljenek rám. Leeteuk jó fiú módjára minden nap meglátogat, Siwon pedig, amint tud, felhív, bár az időeltolódás megnehezíti a dolgunkat, mivel ő jelenleg Angliában tartózkodik. Ha minden jól sikerül, akkor pár nap múlva hazatér. Már most megígértette velem, hogy elmegyünk együtt bulizni. Igaz, hogy nincsen hozzá sok kedvem, de nem akartam neki ellent mondani. Szerinte egy átbulizott éjszaka majd kikapcsol, s elfeledteti minden gondomat. Ráhagytam, biztos így lesz. Ő jobban ért az éjszakai élethez, mint én, gondolom, tudja, mit beszél.

Anya először egy picit tartott ettől a bulizós dologtól, de miután Siwon fél óra hízelgés és bókolás után megjegyezte, hogy szándékában áll Leeteukot is magával cipelnie, egyből megnyugodott, s vidáman mondott igent. Szerinte is jót fog tenni, s újra nyugodt ember leszek.

Hogy miért voltam ideges? Magam sem tudom. Talán most jött ki rajtam az elmúlt időszak felgyülemlett keserűsége, amire rátetézett a múlt heti incidens, amikor a Super Junioros Heechul leütött az ajtóval. A srácok azt hitték, hogy mindvégig eszméletlen voltam, azonban én már magamnál voltam, mikor GD betoppant.

Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vannak egymással. Mi egyik csapattal sem ápoltunk szorosabb kapcsolatot. Kezdek rájönni, hogy a mi csapatunk összetartásilag a legrosszabb csapat, vagy csak engem nem szívleltek. Elképzelni sem mertem, hogy egy csapaton belül lehet olyan kellemes a légkör, még egy olyan feszült helyzetben is, mint náluk. Ami pedig szintén meglepett, hogy Donghae, a csapat vezetője, megbízott bennem s foglalkoztatta az állapotom, miután GD elmesélte a vacsorás incidenst. Az volt az utolsó közös programom a srácokkal, amit együtt töltöttem velük a táncpróbákon kívül. Seungho nagyon mérges volt rám, de én kitartottam az elveimnél. Végül, miután több táncórán is végig engem szívatott, s alázott meg, békén hagyott. Utáltam abban az időben táncra járni, de ekkor mindig emlékeztettem magam arra, hogy megéri ezt elviselni. Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, vártam egy kicsit, majd felkeltem, s azonnal el is hagytam a helyiséget. Az egész csarnokot a lehető legrövidebb időn belül el akartam hagyni, több okból kifolyólag. Először is nem akartam a volt csapattársaimmal találkozni, s látni a szemeikben a sajnálatot és a lenézést. Másodszor pedig a Super Junior tagjaival sem akartam összefutni. Kínosan magyarázkodhattam volna arról, hogy miért szimuláltam, hogy eszméletlen vagyok, valamint, hogy miért is nem keresett a MBLAQ. Az ő szemeikben sem akartam látni a sajnálatot, s a szánalmat. Egyszerűbb volt így eljönni, bár egy picit lelkiismeret furdalásom van, hogy nem köszöntem meg nekik a segítséget.

Azonban, amint kiértem a fő folyosóra nem tudtam a kijárat felé menni. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mit produkáltak nélkülem a többiek. Számtalanszor hallottam már másoktól, hogy én vagyok a csapat lelke, s nélkülem az egész produkció meghalna. Régen ezt szerényen elhárítottam, de most kíváncsi voltam, hogy tényleg igaz-e ez.

A terem közepén az összes csapat fel volt sorakozva, s sajnálattal vettem észre, hogy már szinte vége van az eredményhirdetésnek, s csak a különdíjak kiosztása van hátra. Azonban, a dobogón ilyenkor a csoportok vezetőinek fönt kell lenniük, így láthattam, ahogy Seungo csak a harmadik helyért járó kupát szorongatja. Ezelőtt soha nem került a csapat ilyen rossz helyre a versenyeken, s ez elégedettséggel töltött el. Talán most majd rájönnek, hogy kár volt engem olyan hamar kidobni a csapatból.

Az is örömmel töltött el, hogy Donghae állt a második lépcsőfokon, s GD is jól mutatott a dobogó legtetején egy széles vigyorral a fején. Az viszont meglepett, hogy a Shinee különdíjat kapott, bár tényleg jók voltak, azonban újonc csapat soha nem kapott még az első versenyén díjat. Szegények el is sírták magukat, de ez így volt helyes. Magam sem tettem volna másképp. Elégedetten, mondhatni boldogan mentem haza. Féltem ettől az estétől, de beláttam, hogy megérte eljönni.

Az egyre növekvő zsivaj, s motorzúgás rántott vissza a jelenbe. Már sokkal több ember járkált az utcán, a diákok is megjelentek, s az utakon kezdett kialakulni a kocsisor. A madárkák is abbahagyták a játékukat, inkább behúzódtak a fészkük mélyére, s onnan figyelték a rohanó tömeget.

- Szia. Leülhetek melléd? – kérdezte egy ismerős hang, mire felkaptam a fejem. Mit keres ő itt?