1. Fejezet

1. Fejezet

Hatalmas nyüzsgés volt a csarnokban. A lelátók megteltek, előkerültek a rikító, figyelemfelkeltő transzparensek, melyek a szeretett bandák biztatására szolgáltak. Az emberek izgatottan súgtak össze a szomszédjaikkal, találgatva a mai este végkimenetelét. Egyedül én ültem magányosan a lelátó egyik szélén. Igazság szerint nekem se kéne itt lennem. Már nincs helyem köztük – ezt ők is a tudtomra adták -, csak a szívemet fájdítom.

De hol is vagyok? A XIV. kerületi táncbajnokság. Régen táncoltam, igaz még most is táncolok, csak annyi a különbség, hogy régen csapatban tettem. Volt egy csapatom, tartoztam valahova, de elveszítettem őket, jobban mondva ők hagytak el engem, pedig – mindenfajta egoizmus nélkül mondhatom – a legjobb voltam közöttük. Miért nem vagyok már a csapat tagja? Egy fél éve történt autóbaleset miatt.

„Az iskolából mentem hazafelé az esti forgalomban. Fáradt és nyűgös voltam, mert az éjszaka nem aludtam jól, s napközben pedig szinte az összes tanár engem kérdezgetett vagy feleltetett, ráadásul az ebédemet is otthon felejtettem, pénz pedig nem volt nálam. Másra sem vágytam csak arra, hogy hazaérjek, vegyek egy nyugtató zuhanyt, egyek, s bedőlhessek az ágyamba. Kivételesen nem érdekelt, hogy holnap iskola s temérdek házim van, valamint, hogy este táncórám van, amire illenem gyakorolni, hiába hogy tudom a koreográfiát. Csak pihenni akartam, azonban ez nem jött össze.

Lassan kiértem a belváros nyüzsgő forgatagából, s kezdtem közelíteni otthonom felé, amikor is az egyik zebránál pirosat kaptam. Először megfordult a fejemben, hogy mivel csak pár ember van a környéken, igazán megtehetném, hogy most az egyszer szabályt szegek, s átmegyek a tilos jelzésen, de mégsem tettem. (Utólag visszagondolva bárcsak megtettem volna, mert akkor minden rendben lenne. Élhetném a megszokott életemet, s most hátul melegíthetnék a többiekkel.) Türelmesen vártam, míg a lámpa szabad jelzést nem adott, majd elindultam, de utamat nem tudtam befejezni.

A közeli kereszteződésben egyszer csak felbukkant egy száguldó fekete autó, s egyenesen felém tartott. Tudtam, hogy el kellene futnom, szaladnom, ugranom, bármit, amivel megvédhetném magam, de teljesen leblokkoltam, s mozdulatlanná dermedtem, majd egy erős lökést éreztem. Hallottam, hogy az emberek sikítozni és kiabálni kezdtek, de a testemben szétterjedő kibírhatatlan fájdalom miatt kezdtem elveszíteni a tudatomat, végül pedig elájultam.

Legközelebb a kórházban tértem magamhoz. Utólag megtudtam, hogy az engem ért sokk miatt átaludtam az elmúlt két napot. Kezemből infúzió lógott ki, a fejem valószínűleg be volt kötözve, mert amikor meg akartam vakarni nem tudtam, s elkezdett fájni. Megpróbáltam felülni, mert kényelmetlenné vált a fekvés, de túl gyenge voltam, a fájdalom pedig túl nagy, így nem tudtam, Próbálkoztam még párszor, de feladtam, igaz egy kicsit sikerült feljebb csúszni, ami azért több mint a semmi. Unalmamban szétnéztem a szobában, de semmi érdekeset nem találtam. Átlagos kórházi szoba, hófehérre meszelt falakkal, s maró fertőtlenítő szaggal. Az ágyamhoz közel volt két szék, gondolom a szüleim jártak be hozzám. Barátaim nemigen voltak, s akiket mégis annak mondhattam, azok elfoglaltak voltak. Leeteuk most kezdte el egyetemi tanulmányait, Siwon pedig folyamatosan utazgatott a nagyvilágban számtalan cserediák programnak köszönhetően.

Elkezdtem dobolni a combjaimon, de aztán éreztem, hogy valami nem stimmel. Mintha a jobb lábam nehezebb lenne, s mozdítani se igen tudtam. Óvatosan felemeltem a takarót. Számítottam rá, hogy mit fogok ott látni, de mégis bizakodó voltam. Végül is, a remény hal meg utoljára. Szegényke, most meg is halt. A lábam végig be volt gipszelve, bokám körül pedig még annál is nagyobb gipsz- és kötéshegy emelkedett. Ugye ez csak valami rossz vicc?

Kétségbeestem, valamit csinálni akartam. Az nem lehet, hogy be van gipszelve a lábam, s nem tudom mozgatni. Én táncos vagyok, a tánc az életem. Egy táncos lába nem törhet el! Vagyis igen, de mégsem. A táncosnak a lábai az eszközei. Hozzá tartozik és kész. Senki, és semmi sem választhatja el őket egymástól, különben megtörik a varázs, s a táncos egy egyszerű ember lesz. Olyan ez, mintha egy festőt arra kérnénk, hogy ecset nélkül alkosson. Nem tudna, mert kell neki az ecsete, ahogyan nekem is kell a lábam a tánchoz. Nem lehet, hogy egy baleset miatt elveszítsem a reményemet.

Igen, a tánc az én minden reményem. Szegény családból származom, a szüleim semmit sem engednek meg maguknak azért, hogy nekem és a nővéremnek megadhassák azt, amit szeretnénk. Sokszor mondtuk nekik, hogy nekünk nem számít, hogy milyen drága ajándékot kapunk, hogy milyen márkás ruhákba járunk, nekünk elég az ő szeretetük, mert azt soha senkitől sem kaphatjuk majd meg. De ők hajthatatlanok. Elhatároztam, hogy profi táncos leszek, s az így keresett pénzemet nekik fogom tudni adni, amiből végre szép, nélkülözésmentes életük lehet. Csak kis részben csinálom magam miatt, az összes többit őértük teszem. Szükségem van a lábamra. Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajtam a pánik, belépett a terembe egy orvos.

- Szia! Látom felébredtél. Én Dr. Kwon vagyok, a kezelőorvosod – mutatkozott be. Kellemes hangja, nyugtatóan hatott rám, de csak pár másodperc erejéig.
- Mi történt velem? – nyögtem ki az első kérdést, ami az eszembe jutott.
- Pár napja autóbalesetet szenvedtél. A sofőr alkohol és különféle drogok miatt nem volt teljesen magánál, s a megengedettnél jóval gyorsabban is hajtott. Sajnos nem vett észre, így elütött téged. A rendőrök már elkapták őt. A baleset során agyrázkódást szenvedtél, a jobb sípcsontod megrepedt, a bokád pedig eltört, de szerencsére nem kell műteni. A felépülésed több hétig fog tartani, s utána járnod kell majd gyógytornákra, de a kezelések után jobb lesz a lábad, mint régen – mosolygott.
- Több hét? – suttogtam. Úgy éreztem az élet elhagyta a testemet, s én csak egyszerűen lebegek a nagy semmiben. – Mihez fogok kezdeni? Mi lesz a tánccal? – pillantottam fel doktoromra kétségbeesetten.
- Attól tartok, egy kis időre hanyagolnod kell – húzta el a száját.
- Mennyire? - tettem fel a legrémisztőbb kérdést.
- Minimum három, de inkább négy hónapig, hogy biztosan rendbe gyere…”

A tömeg lelkes éljenzése rántott vissza a jelenbe, ami azt jelentette, hogy elkezdődött a verseny. Először az új indulók, s a gyengébb csapatok mutatták be tudásukat. Az újonnan indulók között, csak egy olyan csoportot láttam, akik képesek lesznek megmaradni a versenyben, a többi sajnos ki fog hullani. A gyengébbek közül viszont már több csoporton is látszott a fejlődés. Kimondatlan hierarchiai rendszer volt ez, amit minden fellépő táncos tudott. Először a mazsolák, akik, ha jól teljesítettek, egy – két éven belül bekerülhetnek az erősebbek közé, azonban, ha a legapróbb hibát is elkövetik, soha nem juthatnak be a „nagyok” közé.

Aztán ott voltak az erős csapatok, akik már több éve harcolnak egymással. Aljas, szemét bagázs mind, mivel a legalvilágibb módszereket is bevetik, hogy szabotálni tudják a másik csoportot. Én is egy ilyen csoportba tartoztam miután végigjártam a ranglétrát. Személyesen soha nem tettem senki ellen semmit, de a csapattársaim már nem egyszer tettek keresztbe másoknak. Valahogy sosem láttam értelmét annak, hogy úgy nyerjünk, hogy az ellenségeinket bántottuk előtte. Számomra már nem volt kihívás, és nem is éreztem fairnek az összecsapásokat, de mindenki ezt tette, különben elvérzett volna. Azonban volt egy csoport, akik soha nem tettek a többiek ellen, mégis fenn tudtak maradni. Ők voltak a Super Junior.

Sokan voltak és erősek, így könnyűszerrel le tudtak volna győzni bárkit, ők azonban nem használták ki előnyüket, s a tiszta utat választották, amiért hihetetlenül tisztelem őket, azonban irigy is voltam rájuk. Ahányszor csak láttam őket, mindig vidámak voltak, viccelődtek egymással. Úgy tűnt, hogy nem ismerik a szomorúság fogalmát, ha együtt vannak. Ha valakivel történik valami, a többi kérés nélkül a segítségére siet. Szerettem volna én is egy ilyen csapatba tartozni, azonban nekem csak a felszínes, bunkó és sértegető csapattársak jutottak, akik magamra hagytak, mikor igazán szükségem lett volna rájuk.

„Egyik délután otthon pihentem, mivel már kiengedtek a kórházból, de a fekvőgipszem miatt sehova se mehettem. Így maradtam az unalmas ücsörgésnél és fekvésnél, amibe néha egy kis színt vittem tévézéssel. Pótolnom kellett volna az iskolai lemaradásomat, de lusta voltam, s inkább későbbre hagytam. Tudtam, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de azzal biztattam magam, hogy a következő két hétben lesz még elég időm pótolni. Nem kell azt elsietni. Gondolatmenetemet kopogás hangja szakította meg. Csodálkoztam is, mivel anya soha nem szokott kopogni, Leeteuk és Siwon pedig van olyan jó barátom, hogy szimplán rám törik az ajtót, s még a legédesebb álmomból is felébresztenek. Szeretem őket. Tényleg. Nagyon.
- Igen? – szóltam ki, mire lenyomódott a kilincs, s belépett a szobába a tánccsoportom vezetője.
- Szia, Eunhyuk – köszönt csendesen.
- Hello, Seungho.
- Hogy vagy?
- Már jobban.
- Annak örülök – mosolyodott el egy pillanatra. – Figyelj, beszélnünk kellene – túrt zavartan a hajába.
- Miről lenne szó? – éreztem, hogy ez a téma nem lesz az ínyemre.
- Ugye volt most ez a baleseted, ami miatt elég sokat hiányoznod kell. Persze tudjuk, hogy ez nem a te hibád, nem tehetsz róla meg minden, de… nézd, nem akarlak bántani, de ennyi kihagyás után nem tudnád felvenni a tempót velünk. – Ugye nem azt akarod mondani, amire gondolok? Kérlek, ne! - Neked még pihenned kell, s ha felépültél, akkor sem folytathatod ott, ahol abba hagytad, szóval… az lesz a legjobb, ha külön utakon folytatjuk a táncot. Jó táncos vagy, nagyon is, szóval biztos, hogy találsz magadnak majd egy csoportot…
- Ha megpróbálom tartani a tempót? Ígérem, igyekezni fogok! Bejárok majd a próbákra, még ha nem is táncolhatok, mert így is tudok tanulni – próbáltam menteni a menthetőt.
- Eunhyuk, kérlek! Vége van. Többé már nem vagyunk egy csapat. Keményen hangzik, de már nincsen rád szükségünk – mondta, majd sután hátba veregetett. – Vigyázz magadra. Egyszer majd talán még táncolunk majd együtt – s kilépett az ajtón.

Akkor, ott összetörtem. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Ha nem is voltunk igazán jóban, azt hittem számítok nekik valamennyit. Ennél azért lényegesen többet. De mit is vártam? Sejthettem volna az egészet, mivel a baleset óta lassan eltelt három hét, s egyszer se néztek felém. Se egy SMS, se egy telefon, hogy élek e még. Legalább Seungho volt olyan rendes, hogy eljött s személyesen közölte a végítéletemet. Már nincsen rád szükségünk… Azt a délutánt végig zokogtam fiú létemre. Nem érdekelt, hogy ki láthat meg, s mit gondolhat. Gyászoltam. Gyászoltam a táncot, a múltat, s az időt, amit olyan emberek között töltöttem, akiket a barátaimnak hittem. A délután folyamán még meglátogatott Leeteuk is. Próbált egy kicsit jobb kedvre deríteni, igaz nem sok sikerrel. Mégis örültem neki, hogy valakinek legalább számítok."

- Ne haragudj, beengednél minket? – bökték meg a vállamat.

Három tizenkét éves forma gyerek állt előttem. Csodálkoztam rajta, hogy ilyenkor elengedték őket a szüleik, de gondolom, nem is tudnak róla. Valószínűleg ők is táncosok lesznek rövid időn belül. Szívesen mondtam volna nekik, hogy forduljanak meg, s rohanjanak haza, amíg megtehetik, amíg még nem csöppenek bele a tánc világának kegyetlenségeibe, de inkább némán bólintottam, s felálltam, utat engedve nekik. Nem törhetem össze az álmaikat, mint ahogy velem tették. Lehet, hogy nekik sikerülni fog az, ami nekem nem.

- Nagy tapssal köszöntsük a következő csapatot! – harsant fel a műsorvezető hangja. – Íme, a MBLAQ!

A közönség sikítozni kezdett, az én szívem pedig fájdalmasan rándult össze, ahogy megláttam őket, s a levegőt is kapkodva kezdtem el szedni. A baleset óta nem láttam őket együtt, ezért nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesznek rám. Legszívesebben elrohantam volna.

- Kevés olyan összetartó banda van, mint ők, igaz egy taggal kevesebben vannak, mint régen. Hová tűnt Eunhyuk? – fordult Seungho felé.

Megdermedtem, s félve vártam a választ. Vajon beismeri, hogy elküldtek, jobban mondva kidobtak a bandából, vagy hazudni fog?

- Eunhyuk-shi úgy gondolta, külön utakon fojtatja ezentúl a karrierjét. Mi nagyon sajnáljuk, hogy kilépett, de tudtuk, hogy nem állhatunk az álmai útjába – játszotta a szomorú és megbántott embert, én pedig nem bírtam tovább.

Felpattantam, lerohantam a lelátón, kivágtam az ajtót, s a földre rogytam. Nem, ezt nem teheti! Hogy mondhat ilyeneket? Hogy merészeli? Ők vágtak ki a csapatból, s erre képes azt mondani, hogy én hagytam el őket? Mintha én lennék a gonosz, egoista táncos, akinek nem fele meg az ő vidéki társaságuk, s elhagyja őket. A közönség is, miket gondolhat most rólam? Ennyire félre ismertem őket? Ennyire? Ilyen keveset jelentettem nekik? Minden egyes szó, s kedves gesztus hazugság volt?

- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? – temettem kezeimbe az arcomat.

Valami nedvességet éreztem, s csak ekkor döbbentem rá, hogy sírok. Dühösen felpattantam, s újból elkezdtem rohanni. Haza akartam érni, hogy bezárkózhassak a szobám magányába, s sajnáltathassam magam. Senkire nem voltam kíváncsi, pedig Leeteuk és Siwon is megígérte, hogy felhívnak estére, de most hozzájuk sem volt kedvem.

Leszegett fejjel rohantam, de egyszer csak nekem csapódott valami, én pedig a földre kerültem az ütés miatt. Hirtelen fel sem fogtam hol vagyok, csak apró kicsi karikákat láttam a szemem előtt, majd megjelent pár fölém tornyosuló alak is. Mintha mondtak volna valamit, de nem értettem tisztán, aztán teljesen ellepett a megnyugtató sötétség.